A Ponte Novu-i csata, amely 1769. május 8-án és 9-én zajlott, a korzikai történelem legmeghatározóbb töréspontja. Pasquale Paoli felvilágosult és büszke, de katonailag kimerült csapatai itt néztek farkasszemet a XV. Lajos francia király által küldött, Noel de Jourda gróf vezetése alatt álló, professzionális és óriási számbeli fölényben lévő királyi hadsereggel. A tét nem kevesebb volt, mint a tizennégy éve fennálló, független és demokratikus Korzikai Köztársaság túlélése. A hegyek között fekvő, stratégiai fontosságú híd lett a csatatér centruma, ahol a hazájukat elszántan védő korzikai milicisták élet-halál harcot vívtak a hódítókkal.
A csata végkimenetelét egy drámai és tragikus félreértés pecsételte meg a hídon. A visszavonuló korzikai csapatok megpróbáltak átkelni a Golo folyó túlsó partjára, ám a hidat védő, Paoli szolgálatában álló svájci és porosz zsoldosok – azt hívén, hogy menekülő dezertőrök vagy ellenséges beszivárgók rohamozzák őket – tüzet nyitottak saját bajtársaikra. A francia tüzérség folyamatos zárótüze és a két tűz közé szorult korzikaiak pánikja miatt a híd pillanatok alatt valóságos vágóhíddá változott. A korabeli krónikák szerint a mészárlás olyan mértékű volt, hogy a Golo folyó vize napokig vöröslött a felesküdött szabadságharcosok vérétől.
Bár a csata elveszett, és Pasquale Paoli Londonba kényszerült száműzetésbe, Ponte Novu nem a felejtés, hanem az eltiporhatatlan korzikai szellem jelképe lett. Magát a történelmi genovai kőhidat a második világháború alatt, 1943-ban felrobbantották, így ma csupán a folyó két partjáról meredező mementóként szolgáló csonkja látható. A romok mellett felállított emlékmű, a korzikai zászló és a kis kápolna minden év májusában a sziget lakóinak zarándokhelyévé válik. Ponte Novu megsebzett íve a mai napig arra emlékezteti az utazót, hogy a szabadságért hozott áldozat és a nemzeti identitás függetlenül a csaták kimenetelétől halhatatlan.